Sok a kérdőjel, kevés a pont

'Milyen jó volt a péntek!'

'Tényleg? Ki támogatta a barátnőjét hazafele?'

'Jó, persze...'

'Miért nem hagytad ott?'

'Hogy aztán valamelyik pasi elvigye és megerőszakolja?'

'Mert te meg tudtad volna védeni...mi? Te is részeg voltál!'

'Olyan vicces volt!'

'Haha! Te ott röhögtél össze vissza, te meg egy csomó pasival smároltál...haha!'

'Egyáltalán bent volt valaki a bulin, vagy mindenki kint volt az utcán és vedelt?'

'Én bementem kb. 5 percre. Amíg fájdalomcsillapítót kértem az egyik józan csajtól. Asszem, józan volt...'

'És adott?'

'Már hogy lett volna neki! Olyan megvetően nézett rám...de ő tudja. Ő nem élvezi az életet. Pedig megtehetné. Már nem vagyunk pisisek. 15 évesek vagyunk, az Isten szerelmére...'

'Haha. Lúzerek. De nagyon vicces volt! Volt olyan fölsőbb éves, aki kihányta a belét.'

'Tudtok olyanról, akinél füves cigi volt?'

'Nem. Azért odáig nem megyek, hogy olyan cigit szívjak. Nekem így is elég az, hogy másokkal vetessem meg a szimpla cigit..'

'Elég sok rendőrt láttam. Vicces volt bujkálni előlük!'

'Haha, nagyon jó volt. Olyan vicces volt!'

Váratlanul megszólalt egy hang. Egy hang, aki csak egy szót mondott, de a szó után visszhangzott a terem. Egy szó volt, amin egy egész társaság megdöbbent. És csak hallgatott. 

'Szánalmas.'

És a hang fojtatta.

'Ez szánalmas. Leisszátok magatokat a sárga földig, és utána még büszkék is vagytok arra, hogy múlt péntek este illuminált állapotban voltatok. Sajnállak titeket.'

A hang itt megállt. Nagy levegőt vett. Tovább akarta fojtatni, de semmi értelmét nem látta. Azt hitte, ennek ezzel vége szakadt. Hogy kimondta a véleményét. Azt hitte, neki van igaza. Azzal, hogy kimondta, mit gondol. Ezzel lenézve és sajnálva a többieket.

Viszont egyre nem gondolt. Hogy ennek itt nincs vége.

'Hahaha. Olyan vagy, mint egy nyolcvan éves! Ő tőlük hallottam ilyet utoljára! Csak ők nem isszák az alkoholt, hanem azzal öblögetnek!'

'Hahaha...mint egy nyolcvan éves...ez kész!'

'Ilyen hozzáállással nézheted, mikor lesz bárkid is...de hoppá, ha neked ilyen hozzáállásod van, én kérek elnézést, te szűz maradsz a házasságig...'
'Eljutsz te így odáig? Barátod sem volt még, menj már... Majd negyven évesen rájössz, hogy nem így kellett volna csinálni. Addig meg ilyenekről veled inkább nem beszélek...'

'Hogy ő szóljon be nekünk...nyomorék!'

A hang már nem szólt semmit. 

Sokat gondolkoztam, melyik oldallal értek egyet én. Azzal a vékony hanggal értettem egyet, aki szembe mert szállni a csoporttal. Aki szemben úszott az árral. Ez nagyon nehéz, jól tudom. Nehéz ilyennek lenni, mert ha tiszta vagy, nem vagy olyan, mint a többiek. Elsőre utáltam ezt a helyzetet. A 'többiek' szépek voltak, magabiztosak, jól néztek ki, és nem foglalkoztak semmivel. Manapság ezt csinálják a tinik. Cigiznek, piálnak, lelkiismeret - furdalás nélkül. És ez már túlmegy a próbálgatásokon. Még a másik nemmel is gondtalanul tudnak flörtölni és haverkodni. Miért ne legyek én is olyan, mint ők? Meg lenne rá a lehetőség...Szóval miért is nem? Mert nekem fontos a tanulás? Fontos a jövő? Fontos a...NEM TUDOM! Ez a legszörnyűbb. Miért nem csinálom? Egyáltalán akarom ezt?

Nagy a kísértés. Mindig is nagy volt. De ki kell állnom magamért. Tudom, hogy nekem mi fér bele. Néha elmegyek bulizni, iszom alkoholt, de mértékkel. Lehet, hogy cikiznek mások, de magamhoz hű maradok. És csak ez a lényeg.

Ennyit mára. 

T.G.I.F.

Már nagyon kellett ez a péntek. Olyan végeláthatatlannak tűnt az egész... a hét felénél már totálisan agyhalott voltam. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.

Aztán jött a péntek. Mintha kicseréltek volna! Reggel kényelmes szokásommal ellentétben nem busszal, hanem gyalog mentem iskolába. Igaz, hogy mínuszok voltak, de valami hatására mély indíttatást éreztem az iránt, hogy gyalogoljak. Nem bántam meg!:) Láthattam, ahogy fölkel a Nap és az megsüti a deres füvet, ami ezáltal úgy csillog, mintha csillámporral öntötték volna nyakon. Láttam fölkelni a várost. Nagyon nagy élmény volt. Rájöttem, hogy a kényelmesség gyakran a szokásunkká válik, pedig nem kéne, hogy így legyen. Higgyétek el, nem mindig jó, ha túl kényelmesek vagyunk. Kimaradunk egy csomó szépségből!:D

Ez után a reggeli katarzis után a suli viszonylag hamar eltelt. Nekem ez a kedvenc napom, mert csak hat óránk van és abból kettő nem is érdekes (ének, ofő) tanulási szempontból.

Viszont még korántsem volt vége a napnak fél kettőkor. Volt egy szolfézs. Most kaptunk új tanárt és első órán nagyon nem volt szimpatikus. Pattogott meg minden, be nem állt a szája, én meg azt sem tudtam, mit csináljak így hirtelen. Hála Istennek, a véleményem időközben változott, mert egyre jobban kiismerjük egymást a tanárral. Ki mire képes, stb. Szóval nagyon jók a szolfézsórák. (ámbár lehet, hogy csak azért, mert még mindig én vagyok az egyik legjobb...hahaw :D )

De ez még csak a szolfézs volt. Itt merül föl a kérdés: még mi a fene van még nekem pénteken este? Ilyenkor már otthon kéne netezni, blogolni, vagy PIHENNI és teát inni, nem még órákra menni! De hát így sikerült. De még hogy! A szolfézs után egy zongora következett. Végre! A tanévben még nem voltam zongoraórán, mert mindig közbejött valami vagy nekem, vagy a tanáromnak. De VÉGRE megvolt az első óra. Én leszögeztem magamnak, idén valami jazzt is szeretnék belevinni a komor komolyzene közé. De kiderült, hogy ez a komoly zene korántsem komor. Sőt! Végül is nem kaptam jazzt, de annál több lírai zongoradarabot. És ezek a darabok hirtelen elfeledtették velem azt, amit akartam. 

Néha nem kapjuk meg azt amit akarunk, mert Isten különlegesebb dolgokat tartogat a számunkra. Még akkor is, ha ezek ilyen apró dolgok! :)

Viszont most már otthon vagyok, blogolok, írom az irodalom házit (fogalmazás. ha jól sikerül, talán meg is osztom:) a téma a harag. nagy kihívás, de nem baj), teát iszok és kipihenem a hét fáradalmait. :)

De amit ebből az egészből szerettem volna leszűrni nektek az az, hogy találjatok minden napban legalább egy olyan dolgot, ami örömmel töltött el. Vagy ami sokat adott nektek azon a napon. Máris jobb kedvetek lesz tőle! :)

And go to school again!

Bárhogy is nézzük, már egy hónapja érzelmes chiao-t mondtunk a nyárnak. Habár nekem még mindig ott cseng a fülemben a Balaton morajlása és még mindig előttem vannak a barátokkal való nagy találkozások...

Szóval megérkezett a szeptember. Ez nem éppen a legjobb dolog, de ennek is van valami bája... elkezdődött a suli. Csak időközben idősebb lettem. Már nem azt nézem, hogy hú, de mekkorák a nagyok és nem érzem labirintusnak az egész iskolát, hanem nézem az aranyos ötödikeseket, akik ugyanolyan helyzetben vannak most, mint én anno. Ezen mindig elmosolyodok.:)

Van valami bája. Még akkor is, ha most még sokkol az órarend meg a heti beosztások. Újra rendszer kerül az életembe, újra találkozok a megszokott arcokkal nap mint nap és együtt vészeljük át az iskola adta megpróbáltatásokat.

Van hogy így:

De van, amikor bedurvulunk:D :

Tehát élvezzétek az évnek ezt a részét is! Adjon erőt az, hogy nem kell egyedül végigcsinálni! Ott az osztály, a barátok, az egész iskola! A végén ott a nyári szünet! És mindjárt itt a karácsony is! :D

Szóval remélem, a leckék mellett azért senki nem felejt el...élni sem! :)

Mit kell tennem?

Döntenem kellett. Úgy éreztem megszakadok. Változtatnom kellett. Nem tudtam megfelelni mindenkinek és ez borzasztó volt. Aztán elgondolkodtam:

Kinek kellene először megfelelnem? Másoknak vagy önmagamnak?

Sokszor elsiklok e kérdés felett. Sokszor már észre sem veszem a kérdést, máris arra koncentrálok, hogy hogyha megfelelek mindenkinek, így nekem is jó lesz. Így fogok majd megfelelni önmagamnak.

Görcsösen ragaszkodtam ehhez a gondolatmenethez. Nem akartam felelősséget vállalni. De ez mit eredményezett? Csak keserűséget. 

Döntenem kellett, még ha a döntésemmel meg is bántottam embereket. Nem akartam báb lenni, aki beletörődik abba, hogy minden nap kimerül, mert sokat vállal és csak azért van benne ebben is meg abban is, hogy másoknak kedvezzen. De nem akartam senkinek sem problémát kreálni azzal, hogy nem megyek el ide vagy oda. Viszont éreztem, hogy ez így nem lesz jó.

Nemet mondtam. Életemben először éreztem olyat igazán, hogy kiállok magamért és így önmagamnak felelek meg. 

Hogy jó döntés volt-e, ami mellett leadtam a voksom? Fogalmam sincs. Sokan mondják, hogy bánni fogom. Sokan mondják, hogy jól döntöttem. Majd meglátjuk. De addig is:

Atlas

Te jóó ég! Hűűha! *o*

A reklám...avagy mi a szép és mi a mű?

A sétálóutcán áll egy kb. 20-25 éves lány. Egy magas, vékony lány. Fekete csőruhát visel, kalapot, és kontyba van fogva a gyönyörű, sötétbarna haja. Egész nap ott áll, és széles műmosollyal álldogál. A sminkje tökéletes, az alakja (nagy nehézségek árán) kifogástalan.

Az emberek elmennek mellette, ki-ki irigykedve néz rá, van, aki megcsodálja, van aki csak lesajnálóan néz rá, vagy akad olyan is, aki csak bámul rá, mert nem tudja hová tenni a látványt. Van, aki fotózkodik vele. Ő meg csak áll a tíz centis fekete cipőjében, egész nap mosolyog és tűr, mert neki a tűző napon is reklámoznia kell egy méreg drága terméket.

Azt gondolják a gyártók, ezzel hatással lehetnek elsősorban a nőkre, férfiakra, az emberekre. Hogy ilyen műnővel lesznek hatással a társadalomra, hogy azok a szépségük, esetleg szépségideáljuk elérése érdekében megvegyék a gyártók hazugság szülte kellékeit.

Viszont elárulom, ezzel semmit nem érnek el, és nem is fognak. Egyedül annyit, hogy a nők nagyobb többsége kezdi majd el egy idő után magát becsmérelni, egyre több alkalommal fog szóba jönni a fogyókúra, a soványság, mint normális testalkat, az anorexia fogalma, és még sorolhatnám. Miért? Mert a média ezt hangoztatja: 

Kit érdekel, milyen terméket forgalmazunk?! Nem az a lényeg, hogy a modell legyen tökéletes rajta? - ám a tökéletes tökéletes. Nem szép és nem is természetes. Ember csinálta.

Isten mégsem tökéletleneket alkotott, hanem SZÉP, soha KI NEM ISMERHETŐ, ÉRDEKES, GYÖNYÖRŰ egyéniségeket. Ő nem akart műt alkotni, mert az unalmas, kiismerhető, nem szép, és nem élettel teli.

Képzeld el, hogy egy olyan világban élsz, ahol nem a média mondja meg ki vagy, és hogy mennyire tartsd magad. Ahol a szépség a magabiztosság forrása, nem a mérlegé vagy a diétás kajáé. Ahol szép az, aki megtanulja elfogadni magát úgy, ahogy van és értékeli a benne rejlő kincseit. Nem problémázik a hiányosságain vagy a többletein.

Hogy nincs ilyen világ? De, van. Csak még nem találtad meg. Ahhoz el kell magad fogadni. Úgy, ahogy Isten teremtett. Felül kell kerekedni a világ szülte szépségideálokon.

Vállald be magad úgy, ahogy vagy! Tanuld meg szeretni önmagad! Változtass a gondolkodásmódodon!

Csak utána erősítsd meg a körvonalakat!

A Semmiről Valamit

"Pierre Anthon aznap hagyta ott az iskolát, amikor rájött, hogy semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer amúgy sincs értelme semminek."

(Janne Teller - Semmi)

Egy ifjúsági regény, melyet először betiltottak, majd kötelezővé tettek. 

A Semmi először sokkolt, majd gondolkodásra késztetett. Olyan kérdést feszegetett, amit eddig egy könyvben sem olvastam: Mi értelme az életnek?

A cselekmény nagy része abból áll, hogy nyolcadikos gyerekek egy helyre hordják a fontos dolgaikat, amik az osztálytársak szerint a legfontosabb az adott illetőnek. Mindig az előtte 'adakozó' mondja meg, mit kell a következő 'áldozatnak' beszolgáltatnia.

Először 'csak' egy pár zöld szandál. Majd... egyre durvább dolgok…

Mindezt azért, mert egy fiú, Pierre, az osztályukból megkérdőjelezi az élet értelmét.

A cselekmény végéhez közeledve a csapat meg akarja mutatni Pierre-nek a halmot.

Viszont Pierre bogarat ültet a fülükbe, melybe később majdnem beleőrülnek:

"...igaza lehet valamiben: hogy mi fontos, és aminek van értelme, az relatív, ezért nem fontos."

Itt majdnem eldöntöttem, hogy leteszem a könyvet. Ez nem igaz! Mindenkinek más az élet értelme, ezért relatív, de attól még lényeges! Például egy szerzetes arra adja az életét, hogy Istent szolgálja. Neki Isten az élete értelme. Viszont egy ateistának ez konkrét hülyeség.

Erre az elkeseredett 14-15 évesek már nem jöttek rá. Pierre Anthon meg főleg!

A Fontos Dolgok Halmának legnagyobb baja az, hogy ha egy értelmes dolgot elszakítunk attól, aki számára értelmes és fontos volt, pont az értelmétől, az identitásától fosztjuk meg. A gyerekek föladták a személyiségüket. Ha egy értelmes dologtól elszakítják az értelmét, csak a dolog marad, értelmetlenül. És ahol nincs értelem, ott csak az őrület marad.

Viszont gondoljunk bele... mi nem próbálnánk bebizonyítani az osztálytársunknak (vagy inkább magunknak?), hogy igenis van értelme az életnek? És mégis hogy tennénk ezt? Vagy nem gondolkoznánk el rajta? Egyáltalán... ki tesz fel manapság ilyen kérdést?

Ez a kérdés életünk egyik olyan kérdése, amire ha tudjuk a választ, akkor nyer értelmet az életünk. Mikor találkozunk ezzel a kérdéssel? Hát nem gyerekkorunkban! Sőt, nem is tanítják sehol, hogyan kéne egy ilyen szembesülést kezelni. Ezek a gyerekek nyolcadikosok, amikor találkoznak a kérdéssel és mivel nem tanította nekik senki, hogy kezeljék, abszurd módon teszik ezt. Ami játéknak indul, lassan egyre természetellenesebbé válik.

"Naivitás lenne azt gondolni, hogy identitáskonfliktusainkat megúszhatjuk. Janne Teller regénye azonban megóvhat attól, hogy a nehéz helyzetekben újból és újból felépítsük a Fontos Dolgok Halmát."

(Bárány Tibor)

Nehéz könyv. Én napokig rágódtam rajta. De érdemes elolvasni. Letehetetlen.