Részlet egy lélek naplójából

Azzal, hogy a testemet megjavítod, a gondolkodásomat nem fogod. Nem fogod megváltoztatni a hozzáállásomat sem. Pedig először azt kéne és utána a másikat. Úgy érzem, te csak egy lelketlen embert látsz, aki 'számokon lovagol, amit kalóriának és kilónak hívnak'. Ahogy te mondanád. Igen.

Ez orvosolható. Ha a lelkembe néznél először. Ha nem úgy kezelnél, mint aki tud reálisan gondolkodni Erről. Nem, te ehelyett még le is szidsz és többet vársz tőlem a kelleténél. Én nem tudok úgy teljesíteni, mint mások. De ezt te az elejétől tudtad...nem? 

Már két éve ugyanazokat a köröket járjuk. Nem tudom, hogy ez miattad van-e vagy miattam. Nem tudom, én hogyan tudnék változni. Hogy 'normális' legyek. Hogy végre ne kelljen szenvednem. Hogy végre kiszabaduljak abból a kalitkából, melybe az évek során zártak engem az emberek a különböző jelzőikkel. 

Ők építették a kalitkát, nem én. Mégis nekem kell lerombolni. Azt sem tudom, miből vannak a rácsok! Mit használjak hozzá? Talán segíteni kéne! Azt mondtad, te azért vagy mellettem, hogy segíts. De te ehelyett csak nehezíted a dolgomat. 

Próbálkoztam, mint ahogy most is próbálkozok. De hiába! 

Azt mondod, próbáljak segítséget kérni? Hogy beszéljek valakivel erről? Aki meg is ért? Persze. Figyelj csak. A barátnőim két dolgon tudnak gondolkozni: hogy milyen levelet egyenek holnap és hogy mennyit mozogjanak. Te meg azt várod, hogy én menjek szembe velük? Hogy én máshogy gondolkozzam? Nagyszerű. Tudod mit? Legyél a helyemben. Egy betegséggel, amiben nem kapsz segítséget senkitől, a mostani társadalomban tinédzserként. Megvan?

Most kérj tőlem olyanokat, amiket nem tudok teljesíteni. Mert ilyenkor nem a fizikai létem a lényeg, hanem a lelkem.

Tömegsport a nagyszünetben

Megosztom. Mert szerintem tök jó volt, és egyszerűen... ez egy emlék, ami meg kell, hogy maradjon.:D

Péntek. Mindenki totál fáradt, fél a jövő heti vizsgától, már mindenki herótot kap, ha sokan vannak körülötte, csak egy ágyat akar, és hallani sem akar a suliról. Nagyszünet van. Üvölt a sulirádió. Páran vannak a teremben. Egyesek csoportokban beszélgetnek, mások hangosan nevetnek, és van három ember, aki egy műanyag pohárral röplabdázni próbál. Semmi extra. Megszoktuk hogy vannak 'hülyék'. De azt, hogy az egész osztály az, azt nem! :D

Merthogy az történt, hogy a szünet végére az osztályunk minden egyes tanulója a padok között egy nagy körben egy kék, műanyag IKEÁ-s pohárral röplabdázott. Néha odaütődött a lámpáknak, volt olyan, hogy az egyik gyerek lecsapta a padra a poharat, ami olyat koppant, hogy még a másik kerületbe is hallani lehetett. Lehet, hogy a többi osztály be sem mert hozzánk nézni a hangok alapján... de nem ez volt a lényeg! Hanem az, hogy végre, volt egy olyan program, ami feldobta az unalmas pénteket. Egy program, amit az egész osztály élvezett. Nevettünk és észre sem vettük, hogy becsöngettek.

Az egyik lány éppen szervált egy hatalmasat, aminek következtében a plafon olyan mértékben megütődött, hogy hűűha. Már mindenki könnyezett a röhögéstől, amikor meghallottunk egy mély, tiszteletet parancsoló hangot. A fizika tanárunk hangját. (Istenem, bárki bejöhetett volna helyette megnézni, mi ez a zűr...!)

'Az osztály üljön le! És kezdjen el tanulni arra az órára, ami következik!'

'De...Tanár úr...a következő óra...osztályfőnöki...'

'Akkor is van mit tanulni, nem?' És kiment.

Mi meg folytattuk a röhögést.

Böjti gondolatok...

Tudtátok, hogy miért böjtölünk?

Az egyház úgy tartja, hogy mivel a bűn az evéssel jött be (Ádám és Éva, almás sztori...azt hiszem, mindenki ismeri), ezért a böjtben nem az a feladat, hogy fussunk a ház körül három kört, vagy imádkozzuk át az egész napot, hanem mérsékeljük az evést (persze, ez főképp a 18+-osokra vonatkozik). 

Így jobban kinyílunk egy kicsit szellemileg. Jobban tudunk figyelni Istenre, jobban rá tudunk hangolódni az imádságra... 

Szerintem ez egy nagyon jó ötlet volt. Vagy legalábbis, aki kitalálta, az okos volt. :D

Viszont, mivel én még 'fejlődésben lévő szervezet' vagyok -hogy a szüleimet idézzem^^-, nem böjtölhetek. Ezért ugye, jött a facebookos ötlet, ami szerintem eddig igencsak jól halad. A fontosabb észrevételeimet már leírtam az előző bejegyzésben. Ezek még mindig élnek, nagyon büszke vagyok magamra, és nagyon örülök, hogy ilyen pozitív hatással volt/van rám ez az egész.

Ami újdonság, az az, hogy megtartottam a szünet - napot. Múlt csütörtökön szülinapom volt, ezért engedélyeztem magamnak fél óra facebookot. Hát, meg kell mondjam, nem volt semmi extra. Ami fontos volt, a úgyis megtörtént velem, úgyis értesültem a fontosabb infókról. Akinek fontos voltam, az megkeresett, beszélt velem, felköszöntött. Így még jobban megerősödött bennem az, hogy ez az egész facebook - mánia csak egy nagy felhajtás, egy nagy illúzió. Nem történik itt semmi, ez maximum arra jó, hogy tartsd a kapcsolatot azokkal, akikkel nem tudsz minden nap találkozni. Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni...

A böjtben nem használom a facebookot. Jön a kérdés: 'Akkor mit csinálsz helyette???' 

Na, ez egy nagyon jó kérdés, még ezt akartam jobban kifejteni. Ugye, már írtam, hogy nem akarok, nem várok semmit ettől a 40 naptól. Nem azért csináltam, hogy közelebb jussak Istenhez, vagy valami. Jó a kapcsolatunk, megvagyunk egymással 40 nap ide vagy oda. Vagyis... egy ideig nem tudtam eldönteni, hogy akkor most az, hogy facebook helyett elkezdtem magamra figyelni, hogy mi jó nekem testileg/lelkileg, elkezdtem egészségesen enni, mozogni, s gondolkozni azokon a dolgokon, amiket meg akarok változtatni magamban/magamon, szóval hogy ez most önzőség-e az én részemről Isten felé...? Ugye, nagyon sokan csak divatból böjtölnek ilyen - olyan tisztítókúrával, sehol Isten, csak jó apropó nekik ez a 40 nap. Én ezeken mindig megbotránkozom. Nekem az a szent meggyőződésem, hogy a böjt böjt, a kúra meg kúra. A kettő nem keverendő. De és én? Ha ezt én sem azért csináltam (vagyis nem pont ezért...), hogy nyitottabb legyek Isten felé, akkor nem vagyok képmutató?

Beszélgettem az egyik ismerősömmel erről, és ő azt mondta, hogy az Istenkereséshez hozzá tartozik saját magunk megismerése is. Mert végül is...mi bennünk is van egy kis Isten. Nem? :)

Ti mit gondoltok erről? Nagyon kíváncsi vagyok, remélem, megírjátok! :)