Szeretve lenni

Csillagainkban a hiba. Megvan? Ha nincs, menj oda valamelyik lányhoz az utcán, biztosíthatlak róla, hogy részletes leírást ad majd a könyvről. Ez a sztori egy divattörténet lett. Mindenki odavan érte. Ezt szerintem bátran hívhatom a 21. század Rómeó és Júliájának. Eddig bárkivel, akivel beszéltem, elfogultan szólt róla. Hogy a könyv így, a könyv úgy, DE...(kegyetlenség volt, amit az író a végére tartogatott a drága közönségnek).

Egy történet, amit eddig rosszul értelmeztem. Én is vak voltam, nem láttam a könyv igazi lényegét, ami a borzalmak mögött bujkál. Utáltam a könyvet, haragutam az íróra, és mindenkit hülyének néztem, akik odavoltak érte. (Akik divatból rajonganak ezért az irományért, azokat még mindig gyengeelméjűnek tartom, nade ez most lényegtelen.)

Ma megnéztem a filmet. Úgy érzem, a filmek kicsit hatásvadászok: egy jó zene + erős mondanivaló... rögtön meg tudnak ríkatni. Engem biztos. Most is valami ilyesmi történt, de nem azért, mert túl érzelgős vagyok, hanem mert végre megértettem, mi a lényeg a történetben. Nem az, hogy rákosok a szereplők, nem az, hogy összejönnek, hogy szerelmesek egymásba, hanem hogy ez a szerelem MILYEN is valójában. 

Azt hiszem, ilyen kapcsolatból nem sokat látni manapság, de valahol mélyen sok lány ilyet szeretne. Nem a hercegre gondolok a fehér lovon, mert ez már megint körülmény. Én most a minőségre akarok rávilágítani. 

Az ő kapcsolatuk nem volt felszínes, nem tárgyakon múlott, nem pár nap alatt alakult ki. Hanem szépen lassan, megismerve a másikat. Eltérve a ráktól, a fájdalomtól, a depressziótól. Hazel, a főszereplő lány, megtalálta azt az embert, aki segített neki, kiegészítette, aki mellett azt mondhatta, hogy igen, én, Hazel Grace Lancaster rákos vagyok, de nem érdekel, mert van miért/kiért élnem a napjaimat. Aki mellett bátran veszem a kihívásokat, megtalálom a szépet minden apróságban, akinek én felejthetetlen leszek. Ő Augustus Waters.

Legbelül minden lány szeretne egy Augustust. Nem azért, mert (vigyázz, spoiler) meghal. Nem. Hanem mert mindannyian vágyunk egy odaadó, feltétel nélküli szeretetre. Aki pedig ezt megkapja, vigyáz rá, ápolja, és soha el nem ereszti. Mert ez a világ egyik legfelejthetetlenebb dolga.

Szeretve lenni.

Somebody shoot me. Please.

Tévedtem, amikor azt hittem, gyalog-galopp lesz az egész. Hogy az egész egy rózsaszín felhő lesz, ami nagyban hasonlít a mennyországhoz, csak ez a Földön van és szerelemnek hívják. Hogy nem lesz már semmi dolgom, nem fogok félni, nem fogok azon görcsölni, mit lép a másik. Nem kreálok "Mi van, ha..."  kezdetű kérdéseket, ismerem a másikat, bízom benne, ez a bizalom kölcsönös és a vége...mi más? Happy End. De nem csak az eleje. Vagy a vége. Az egész. És akkor hű, de jó lesz! Aha. Persze. 

Most jönnek csak az igazi gondolatok. A megfelelni vágyások. És minden. Az agyam lassan jobban hasonlít egy dzsungelhez, mint egy normális emberi agyhoz. Ez az egész szerelmesdi egy hullámvasút. Élvezem, a fantáziám az egekben, máskor a legelviselhetetlenebb érzés, mert sehol egy biztos pont. És ez nem csak akkor van, ha nem tudom, hogy hogy állok a másikkal. Tetszek-e neki, vagy nem. Mindig. A hangulatom is hullámzik, olyan kiszámíthatatlan vagyok, mint valami trópusi vihar. Valamikor indokolatlanul boldog vagyok, úgy érzem, bármire képes lennék, aztán jön valami apró dolog, és hirtelen lezuhanok. Padlón vagyok. Aztán újra, újra, újra. Teljesen értelmetlen az egész. 

És itt nem arról van szó, hogy rossz az, aki mellett vagyok. Vagy hogy nem vagyunk egymásnak illőek. Egyszerűen csak félek. Félek, hogy nem vagyok elég jó. Hogy egyszer csak unalmas leszek, hogy...nem is tudom. Ez az egész annyira új. És fura. És a legszívesebben átugranám ezt a részt egy olyanra, amikor van önbizalmam és tényleg elhiszem, hogy én vagyok a hercegnő, ő pedig a herceg. És nem érdekel a jövőbeni Happy Ending. Vagy az, ami akkor van, amikor nem most van. Szóval a jövőben. Hanem az, ami itt, ma, pillanatnyilag van. Amikor nem fogok azon görcsölni, hogy mit csináljak. Hogy az vajon mennyire fog neki tetszeni vagy sem. Vagy hogyha ezt és ezt elmondom, akkor mit fog szólni hozzá. Önbizalom kéne. Jó sok. Meg minden más. Miért nem csinálnak ilyen italt? Minden van: fehérje por, csomó antioxidáns lötty, csak éppen az nincs, amire manapság a legtöbben vágynak. Na szép.

Remélem egy nap nem csak mással fogok tudni szerelembe esni, hanem magammal is. 

Részlet egy lélek naplójából

Azzal, hogy a testemet megjavítod, a gondolkodásomat nem fogod. Nem fogod megváltoztatni a hozzáállásomat sem. Pedig először azt kéne és utána a másikat. Úgy érzem, te csak egy lelketlen embert látsz, aki 'számokon lovagol, amit kalóriának és kilónak hívnak'. Ahogy te mondanád. Igen.

Ez orvosolható. Ha a lelkembe néznél először. Ha nem úgy kezelnél, mint aki tud reálisan gondolkodni Erről. Nem, te ehelyett még le is szidsz és többet vársz tőlem a kelleténél. Én nem tudok úgy teljesíteni, mint mások. De ezt te az elejétől tudtad...nem? 

Már két éve ugyanazokat a köröket járjuk. Nem tudom, hogy ez miattad van-e vagy miattam. Nem tudom, én hogyan tudnék változni. Hogy 'normális' legyek. Hogy végre ne kelljen szenvednem. Hogy végre kiszabaduljak abból a kalitkából, melybe az évek során zártak engem az emberek a különböző jelzőikkel. 

Ők építették a kalitkát, nem én. Mégis nekem kell lerombolni. Azt sem tudom, miből vannak a rácsok! Mit használjak hozzá? Talán segíteni kéne! Azt mondtad, te azért vagy mellettem, hogy segíts. De te ehelyett csak nehezíted a dolgomat. 

Próbálkoztam, mint ahogy most is próbálkozok. De hiába! 

Azt mondod, próbáljak segítséget kérni? Hogy beszéljek valakivel erről? Aki meg is ért? Persze. Figyelj csak. A barátnőim két dolgon tudnak gondolkozni: hogy milyen levelet egyenek holnap és hogy mennyit mozogjanak. Te meg azt várod, hogy én menjek szembe velük? Hogy én máshogy gondolkozzam? Nagyszerű. Tudod mit? Legyél a helyemben. Egy betegséggel, amiben nem kapsz segítséget senkitől, a mostani társadalomban tinédzserként. Megvan?

Most kérj tőlem olyanokat, amiket nem tudok teljesíteni. Mert ilyenkor nem a fizikai létem a lényeg, hanem a lelkem.

Tömegsport a nagyszünetben

Megosztom. Mert szerintem tök jó volt, és egyszerűen... ez egy emlék, ami meg kell, hogy maradjon.:D

Péntek. Mindenki totál fáradt, fél a jövő heti vizsgától, már mindenki herótot kap, ha sokan vannak körülötte, csak egy ágyat akar, és hallani sem akar a suliról. Nagyszünet van. Üvölt a sulirádió. Páran vannak a teremben. Egyesek csoportokban beszélgetnek, mások hangosan nevetnek, és van három ember, aki egy műanyag pohárral röplabdázni próbál. Semmi extra. Megszoktuk hogy vannak 'hülyék'. De azt, hogy az egész osztály az, azt nem! :D

Merthogy az történt, hogy a szünet végére az osztályunk minden egyes tanulója a padok között egy nagy körben egy kék, műanyag IKEÁ-s pohárral röplabdázott. Néha odaütődött a lámpáknak, volt olyan, hogy az egyik gyerek lecsapta a padra a poharat, ami olyat koppant, hogy még a másik kerületbe is hallani lehetett. Lehet, hogy a többi osztály be sem mert hozzánk nézni a hangok alapján... de nem ez volt a lényeg! Hanem az, hogy végre, volt egy olyan program, ami feldobta az unalmas pénteket. Egy program, amit az egész osztály élvezett. Nevettünk és észre sem vettük, hogy becsöngettek.

Az egyik lány éppen szervált egy hatalmasat, aminek következtében a plafon olyan mértékben megütődött, hogy hűűha. Már mindenki könnyezett a röhögéstől, amikor meghallottunk egy mély, tiszteletet parancsoló hangot. A fizika tanárunk hangját. (Istenem, bárki bejöhetett volna helyette megnézni, mi ez a zűr...!)

'Az osztály üljön le! És kezdjen el tanulni arra az órára, ami következik!'

'De...Tanár úr...a következő óra...osztályfőnöki...'

'Akkor is van mit tanulni, nem?' És kiment.

Mi meg folytattuk a röhögést.

Böjti gondolatok...

Tudtátok, hogy miért böjtölünk?

Az egyház úgy tartja, hogy mivel a bűn az evéssel jött be (Ádám és Éva, almás sztori...azt hiszem, mindenki ismeri), ezért a böjtben nem az a feladat, hogy fussunk a ház körül három kört, vagy imádkozzuk át az egész napot, hanem mérsékeljük az evést (persze, ez főképp a 18+-osokra vonatkozik). 

Így jobban kinyílunk egy kicsit szellemileg. Jobban tudunk figyelni Istenre, jobban rá tudunk hangolódni az imádságra... 

Szerintem ez egy nagyon jó ötlet volt. Vagy legalábbis, aki kitalálta, az okos volt. :D

Viszont, mivel én még 'fejlődésben lévő szervezet' vagyok -hogy a szüleimet idézzem^^-, nem böjtölhetek. Ezért ugye, jött a facebookos ötlet, ami szerintem eddig igencsak jól halad. A fontosabb észrevételeimet már leírtam az előző bejegyzésben. Ezek még mindig élnek, nagyon büszke vagyok magamra, és nagyon örülök, hogy ilyen pozitív hatással volt/van rám ez az egész.

Ami újdonság, az az, hogy megtartottam a szünet - napot. Múlt csütörtökön szülinapom volt, ezért engedélyeztem magamnak fél óra facebookot. Hát, meg kell mondjam, nem volt semmi extra. Ami fontos volt, a úgyis megtörtént velem, úgyis értesültem a fontosabb infókról. Akinek fontos voltam, az megkeresett, beszélt velem, felköszöntött. Így még jobban megerősödött bennem az, hogy ez az egész facebook - mánia csak egy nagy felhajtás, egy nagy illúzió. Nem történik itt semmi, ez maximum arra jó, hogy tartsd a kapcsolatot azokkal, akikkel nem tudsz minden nap találkozni. Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni...

A böjtben nem használom a facebookot. Jön a kérdés: 'Akkor mit csinálsz helyette???' 

Na, ez egy nagyon jó kérdés, még ezt akartam jobban kifejteni. Ugye, már írtam, hogy nem akarok, nem várok semmit ettől a 40 naptól. Nem azért csináltam, hogy közelebb jussak Istenhez, vagy valami. Jó a kapcsolatunk, megvagyunk egymással 40 nap ide vagy oda. Vagyis... egy ideig nem tudtam eldönteni, hogy akkor most az, hogy facebook helyett elkezdtem magamra figyelni, hogy mi jó nekem testileg/lelkileg, elkezdtem egészségesen enni, mozogni, s gondolkozni azokon a dolgokon, amiket meg akarok változtatni magamban/magamon, szóval hogy ez most önzőség-e az én részemről Isten felé...? Ugye, nagyon sokan csak divatból böjtölnek ilyen - olyan tisztítókúrával, sehol Isten, csak jó apropó nekik ez a 40 nap. Én ezeken mindig megbotránkozom. Nekem az a szent meggyőződésem, hogy a böjt böjt, a kúra meg kúra. A kettő nem keverendő. De és én? Ha ezt én sem azért csináltam (vagyis nem pont ezért...), hogy nyitottabb legyek Isten felé, akkor nem vagyok képmutató?

Beszélgettem az egyik ismerősömmel erről, és ő azt mondta, hogy az Istenkereséshez hozzá tartozik saját magunk megismerése is. Mert végül is...mi bennünk is van egy kis Isten. Nem? :)

Ti mit gondoltok erről? Nagyon kíváncsi vagyok, remélem, megírjátok! :)

Még élek.

Már lassan három hete annak, hogy elkezdtem a facebook-nélküli életemet (a böjtben). Nem vártam tőle semmit. Nem gondoltam arra, szenvedni fogok-e a 'nélkülözés' miatt, vagy csodával határos módon boldogan virulok tovább. Vagy egyszerűen hidegen hagy az egész és nem is fog érdekelni. Ezt a variációt tartottam a legelképzelhetetlenebbnek...

Az első napokban egy picit frusztrált, hogy nem nézem az idővonalam, vagy hogy nem érek el egy csomó embert. Volt olyan, hogy már majdnem bejelentkeztem, annyira megőrjített, hogy nem tudtam elérni az egyik ismerősömet, mert csak ott tudok vele kommunikálni és valahogy el kellett érjem. Eleinte unatkoztam és ezt úgy kompenzáltam, hogy helyette az e-mailem csekkoltam, felnéztem We Heart It-re, Instagram-ra meg ilyen hülyeségekre. De ez sem segített sokat, mert meguntam őket. Szóval letettem mindennemű internetezésről, mert úgyis csak az időmet pazaroltam volna. Szóval maradt az unalom és a tudatlanság...

Időközben két osztályprogramot is szerveztek (természetesen mit használtak a diskurálás helyének? hát persze, hogy az osztálycsoportot facebookon!), amiről a híreket úgy kellett vadásznom, hogy akkor most mikor, hol mennyi és micsoda. Nagyszerű. A képeket is oda töltötték fel utána. Szóval most azért is az emberek idegeire mehetek. 

Tapasztalat: többet élünk facebookon, mint élőben, hahó!

Azt hiszem, ennyi volt a rossz oldala, ami eltörpül a mellett, hogy milyen jó oldalai vannak annak, hogy nem netezek szinte semennyit.

Amikor végre sikerült kontaktusba kerülnöm az emberekkel, sikerült annyi programot szerveznem, hogy még unatkozni sem volt időm. Ami nagy szó. Viszont a képeket még mindig csak Instagram-ra posztolhattam ki. :D Mindegy.

A lelki része a dolognak egy kicsit komolyabb. Amikor elkezdtem az egészet, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hatással lesz rám már ez a szűk három hét.

1.: Az önértékelésem egyszerre úgy megnőtt, hogy azon én is elcsodálkozom. Nem hatott rám semmi, csak az élő világ (nem a természet, félre ne értsétek!) és ezért más kép alakult ki bennem mindenről.

2.: Miután átértékelődött bennem egy csomó minden, elkezdtem többet figyelni magamra. (Mivel volt időm,) nekiláttam azon gondolkodni, mit csinálok rosszul, illetve min lehetne javítanom. Milyen kihívások, konfliktusok vannak az életemben, s hogy ezeket hogyan tudom megoldani. Képzeljétek, nem pazaroltam hiába az időmet, mert működik! :) A kicsi világom, ami eddig szinte mindig azt nézte, hogy hogyan felelhet meg a többieknek (beleértve a virtuális és a rendes világot is), elkezdett egy picikét énközpontúvá fejlődni. Végre éreztem, hogy nem mások mondják meg nekem (vagyis a tudat alattimnak), hogy mit csináljak.

Sokáig bajom volt az evéssel, ami rendesen kihat még most is a mindennapjaimra. De most, legnagyobb megdöbbenésemre, elkezdtem normálisan enni. Azt csináltam, ami nekem jó. Nem azt, amit mások mondanak. És mivel sportolok is (az okos énem előjön...), nem változik semmi! Csak annyi, hogy jobban figyelek magamra, és ezáltal jobb a kedvem, az életkedvem is nagyobb, és nem mellesleg saját magam szeretete is könnyebb. :)

Lehet, hogy te most gondolatban tiszta őrülnek és hülyének tartasz, mert tényleg, semmi mást nem csinálok, csak nem használom a facebookot. De ha nem hiszed, csináld utánam! Senkinek nem árt meg negyven nap...

Van élet facebook nélkül?

Sajnos, föl kell tenni ezt a kérdést leginkább azoknak, akiknek van profiljuk. Csak egy kattintás. Aztán jön egy link, fotó, videó, s teljesen belebolondultál. 

'Még öt perc...'szerintem mindenkinek ismerősen cseng ez a mondat.

De nem akarok sokat írni, lényeg az, hogy sajnos manapság nagyon sok mindenre használjuk a facebookot. Több mindenre, mint amire amúgy kéne használni. Itt beszélünk mindenkivel (olyanokkal is, akiket nem is ismerünk, de hát azért na...), megosztunk egy csomó hülyeséget, itt 'fejezzük ki magunkat'. Itt töltjük a nap azon részét, amikor nem kell tanulni, dolgozni, enni. Körülbelül. De miért is mondom azt, hogy 'itt'? Ez nem egy helység..! Ez egy kitalált, virtuális tér, ami nem is létezik, ha nincs internetkapcsolat. Mégis egyesek úgy függnek tőle, hogy eljön a világvége, ha nem világít zölden a kör a nevük mellett. Mint hogyha bármiről is lemaradnának... Mert hogy ott folyik az élet, ugye?

Nem veszik észre, és szépen lassan magával szívja az embereket a net, a háló, s ugyan a testük itt van, de mintha teljesen elvarázsolták volna őket facebook - landbe, vagy nem is tudom, mi lenne erre a legfrappánsabb kifejezés...

Sajnos, én is kezdtem függőnek érezni magamat. Már csukott szemmel gépeltem a mobilomon a jelszót a másik világba utazáshoz: face... 

Hogy találkozhassak a többi emberrel, akik nemhogy meggyőződnének arról élőben, hogy a másik jól van-e, elintézik annyival, hogy 'mizu?'. És ezt 10 percenként megtettem. Megnéztem, hátha több lesz valamivel. Mint valami hűtőt, komolyan!

Tennem kellett valamit.

Eszembe jutott egy elég jó ötlet, amiből szerintem még hasznot is fogok húzni, vagy ki tudja. 

Holnaptól elkezdődik a böjt. És mivel már vagyok annyira 'nagy', hogy én is csináljak valamit ez idő alatt, arra gondoltam, nem hús nélkül fogok élni, hanem facebook nélkül. Jó, mi? 

A szabályok egyszerűek: április 20-ig nem megyek föl facebookra (Kivéve egyszer...torkos csütörtökön. Ami nálam a szülinapomat jelenti. Akkor is csak fél órára este. Kövezzetek meg, de ez lesz.). A többi napon nem. Szóval a lecke fel van adva.

Most derül majd ki, mennyire vagyok függő. :D

shine!

Mostanában ez a felfogás a világról... Minden rossz. Tanulni kell, dolgozni kell. A napok stresszesek, túl nagy a nyomás, rendszeresen mennek tönkre házasságok, halnak meg emberek túladagolás miatt. Mindenki dohányzik, iszik, s a felfogás: Y.ou O.nly L.ive O.nce (egyszer élsz) vagy Live fast, Die young. (élj gyorsan, halj meg fiatalon). Mindenki menekül a valóság elől, mert az megriasztja őket. 

Jogos a kérdés: hol van Isten? Ha a világ ezt sugallja mindenhonnan, miért legyek keresztény? Nem mindegy, milyen hazugságba ringatom magam? A világ ismerjen el, vagy nekem kéne elfogadnom magamat Istenen keresztül?

Nehéz annak a kereszténynek, aki komolyan veszi a hitét. A keresztény hit folyamatos konfliktus. Isten igazsága, vagy a világ igazsága? Kinek adok igazat? Kinek a tetszését is keresem? A világ és az én harcom. Ez a harc bennem is konfliktust kelt. Nemcsak köztem és a világ között. Folyamatosan választanom kell. A világ olyan csábító...a társaság...elfogadnának, ha...de legalább vége lenne minden szenvedésemnek... 

Nagy részének biztos vége lenne, ha nem kéne folyamatosan a világ értékrendjével különböző értékrendet fölsorakoztatnom magamban. Mégsem tudok lemondani erről az értékrendemről. A hitemről. A vallásomról. A meggyőződéseimről. Ez valamikor nagyon fáj. 

Ez olyan, mintha gondolatban pillanatragasztóval odaragasztanám magam valamihez. Az emberek hülyének néznek, próbálnak elválasztani attól a valamitől. Húznak. De a ragasztó fog. Erősen fog. Ez fáj. Van olyan alkalom, mikor otthagynám már az egészet a francba. Mennék a többiekkel, mert ez így túl nehéz. De nem megy. Elhatároztam. A mellett tartok ki. Akkor ha húznak, ha hülyének néznek, vagy ha egyedül is hagynak. 

Ez megbotránkoztatja a többieket. És ez a megbotránkoztatás nem éppen pozitív. De a jó keresztény az, aki jó. Aki nem megy szembe a világgal. Aki megfelel a többieknek. Aki úszik az árral, és csak véletlenül sem emelkedik ki a többiek közül, hogy 'hahó! szerintem ezt nem így kéne! van jobb megoldás is!'. Nem?

Jézus azt mondta:

"Ti vagytok a világ világossága...Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy véka alá, hanem hogy gyertyatartóba tegyék...Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket."

Azt mondja, ne ússz az árral. Ne rejtsd el azt, milyen fényes vagy! 

Ne kelts magadban hamis illúziókat azért, mert ez az elvárás. Persze, most nem az lesz a feladat, hogy lázadj minden ellen. De tartsd meg azt, ami jó. Amiben hiszel. Isten legyen a kőszikla, ne olyan dolog, ami hol van, hol nincs. Lehet, hogy szembe fogsz ütközni a világ teljesen ellenkező értékrendjével, sőt, biztos, de akkor tartsd meg azt, ami jó. Élj Isten szerint. Előre szólok, fájni fog. De Jézus megmondta. 'Mindenki vegye fel a maga keresztjét, és kövessen engem.' Nagyon fájni fog. Mindig eljön majd az a pont,amikor nyilvánvalóvá kell váljon, hogy a mi országunk nem evilágból való. Hogy mindig van egy pont, amikor ellenállunk, és ezzel lámpásokká válunk. Lesz, hogy egyedül leszel, hogy gúnyolnak majd a hited miatt, hogy megvetnek. De mivel a mi országunk nem evilágból való:

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.  

Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.

Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. 

Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.

Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. 

Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. 

Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. 

Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. 

Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. 

Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!"