New situations, new challenges, but still me.

Mostanában elég sokat gondolkoztam, hogy folytassam-e a blogot, mert év közben kicsit (khm...) nagyon ellustultam. Hát, ez van. Gondolataim voltak, csak időm nem volt sajna kifejteni egetrengető véleményeimet a lehető legfontosabb dolgokról (lehet, jobb is, ki tudja...). A lényeg annyi, hogy nyár van, időm, mint a tenger, és most nagyon írhatnékom van! :)

Viszont hál' Istennek, felhagytam a nagy filozofálgatásokkal, és eldöntöttem, hogy teljesen spontán fogok írni, ami jön. Remélem, így is olvasható lesz, nem lesz túl klisé (mármegintegytinilányakipanaszkodikazéletéről) az egész. Szeretném belevinni az egyéniségemet, azt, aki én vagyok, a gondolataimat, azt, ahogy szemlélem a világot. Szóval eljött az idő! :)

Már július eleje van, de én újra suliban vagyok. Nyugi, nem buktam meg, ez csak nyelviskola. Mint minden, ami velem történik, ez sem kezdődött túl zökkenőmentesen, sőt, még túl is paráztam ezt az egészet, mivel azt hittem, hogy nem elég jelentkezni a kurzusra, majd még az első alkalommal tesztet is kell írni, hogy biztos ott maradj (Csenge, te olyan hülye vagy! Még fizettél is érte! Miért raknának ki a csoportból?) Hát de ez volt a papírra írva!!! - Na igen. Ennyit erről.

Közben Kristóf is elment dolgozni a világ másik oldalára (ja, igen, ő a barátom), Tünde meg Angliában van (ő meg a húgom és a legjobb barátnőm) szóval most játszom a forever alone-t. De komolyan. Kicsit új helyzet ez még nekem, amit augusztus közepéig kell valahogy kezelnem, de remélem, sikerülni fog. Azért csak vagyok ennyire életképes... (HAHAHAHA.) meghát szeretnék addig egy csomó hasznos dolgot csinálni (mindenki tudja, hogy ebből  kijelentésből az esetek 99%-ban nem történik semmi, de hát próbálkozni lehet, nem?).

Ezt szeretném nyomon követni a blogomon, ha tetszik, olvassátok! :)

everyday thoughts.

Nem illek ide. Nem illek ebbe az egészbe. Nem akarok, és nem is megy. Soha nem is sikerült, bárhogy próbálkoztam. Mert legbelül szerintem magam sem gondoltam komolyan. Ezt nem lehet komolyan gondolni. 

Itt élek közöttük, mint egy kísértet. Szomjazom az elfogadásukat, de úgy érzem soha nem érdemlem ki. Mert nem vagyok jó ide. Rossz-e vagy jó, magam sem tudom. 

Mintha mímelt lenne ez az egész, ami mögött semmi nincs. Mint egy rossz álom, amiből csak meg kell tanulni felkelni. Akkor én nem leszek már többé senki. Én valós leszek, én leszek valaki. 

De ők? Mind egyformák.S oly érinthetetlenek, hogy ettől tűnnek el, válnak ők maguk kísértetté.

What makes you beautiful?

Amikor felvetődött ez a téma, rögtön átfutott az agyamon a kérdés: miért? Engem egyáltalán széppé tud tenni bármi?? 

Vannak napok, amikor azt érzem, hogy igen, akkor még önbizalmam is van, majd kicsattanok, annyira jól érzem magam, viszont olyan napok is akadnak, mikor egyenesen csúnya vagyok. Nagy a combom, a fenekem, a hasam...mikor mi. Ilyenkor menthetetlen a helyzet.

Ezért, ha megkérdeznék az utcán, szép vagyok-e, rögtön azt vágnám rá, hogy nem, és faképnél hagynám a kérdezőmet. Egy, mert miért mondjam azt, hogy igen, ha egyszer vannak olyan napok, amikor én vagyok a világ legvisszataszítóbb embere, kettő, nem mondhatom azt, hogy igen, mert nem úgy nézek ki, mint az elvárt szépségideál, nincs feszes hasam, nem járok olyan ruhákba, semmitől nem lehetek szép. Ha azt mondanám, igen, mindenki azt hinné, hogy egy vak, egoista lány vagyok. Szóval inkább úszok az árral, mint egy döglött hal, és nem is próbálok kitörni belőle.

A másokhoz való méricskélés az összes energiámat felemészti. Mintákhoz hasonlítom magam, s közben teljesen elfeledkezem arról, hogy magamhoz kéne hasonlítsam saját magam, ne például egy Palvin Barbihoz. Semmi közünk egymáshoz. A hasonlóságunk egyenlő a nullával. De ez így jó.

A kérdésre a válasz nagyon egyszerűnek hangzik, ha másnak kéne körülírnia engem. Ha megkérdezném a barátomat, rögtön elkezdene sorolni nekem gondolkodás nélkül harminc dolgot is. Mert szeret. Én magamat már kevésbé, bármilyen rettenetesen furán hangzik. Ebből kifolyólag a kérdésre a válaszom megalkotni elég bonyolult. Mi tesz engem széppé?

Remélem, nem olyan kérdésre számít bárki is, hogy milyen alapozótól leszek ultranatúrszépség, hanem tényleg én, magam, smink, és a legdivatosabb ruhák nélkül. Mitől vagyok csak úgy szép.

Első helyre a mosolygást mondanám. Nem csak azért, mert az a legjobb make.up. (Marilyn szerint is!), hanem mert önbizalmat ad. Amúgy sem szeretek depressziósnak látszani. S ekkor csillog a legszebben a szemem is. Szerintem az a legszebb testrészem.:) 

Másodiknak az éneklést választanám. Ilyenkor magamat adom, s kinyílok belülről. A közönség nem csak a dalt kapja, hanem az érzelmeket is. 

És ha ki tudom fejezni, mindezt a szépséget, azt hiszem, attól én is szép leszek.:)

Harmadiknak, de nem utolsónak pedig akkor vagyok a legszebb, ha amellett vagyok, akit ismerek, szeretek, jobban mint magamat, s akitől én a legboldogabb vagyok a világon. A szerelmem mellett.:)

Bizonyos vagyok abban, hogy Isten mindenkit szépnek teremtett (, engem is!), szóval csak rajtam áll, hogy kihozom-e magamból vagy sem!:)

Szeretve lenni

Csillagainkban a hiba. Megvan? Ha nincs, menj oda valamelyik lányhoz az utcán, biztosíthatlak róla, hogy részletes leírást ad majd a könyvről. Ez a sztori egy divattörténet lett. Mindenki odavan érte. Ezt szerintem bátran hívhatom a 21. század Rómeó és Júliájának. Eddig bárkivel, akivel beszéltem, elfogultan szólt róla. Hogy a könyv így, a könyv úgy, DE...(kegyetlenség volt, amit az író a végére tartogatott a drága közönségnek).

Egy történet, amit eddig rosszul értelmeztem. Én is vak voltam, nem láttam a könyv igazi lényegét, ami a borzalmak mögött bujkál. Utáltam a könyvet, haragutam az íróra, és mindenkit hülyének néztem, akik odavoltak érte. (Akik divatból rajonganak ezért az irományért, azokat még mindig gyengeelméjűnek tartom, nade ez most lényegtelen.)

Ma megnéztem a filmet. Úgy érzem, a filmek kicsit hatásvadászok: egy jó zene + erős mondanivaló... rögtön meg tudnak ríkatni. Engem biztos. Most is valami ilyesmi történt, de nem azért, mert túl érzelgős vagyok, hanem mert végre megértettem, mi a lényeg a történetben. Nem az, hogy rákosok a szereplők, nem az, hogy összejönnek, hogy szerelmesek egymásba, hanem hogy ez a szerelem MILYEN is valójában. 

Azt hiszem, ilyen kapcsolatból nem sokat látni manapság, de valahol mélyen sok lány ilyet szeretne. Nem a hercegre gondolok a fehér lovon, mert ez már megint körülmény. Én most a minőségre akarok rávilágítani. 

Az ő kapcsolatuk nem volt felszínes, nem tárgyakon múlott, nem pár nap alatt alakult ki. Hanem szépen lassan, megismerve a másikat. Eltérve a ráktól, a fájdalomtól, a depressziótól. Hazel, a főszereplő lány, megtalálta azt az embert, aki segített neki, kiegészítette, aki mellett azt mondhatta, hogy igen, én, Hazel Grace Lancaster rákos vagyok, de nem érdekel, mert van miért/kiért élnem a napjaimat. Aki mellett bátran veszem a kihívásokat, megtalálom a szépet minden apróságban, akinek én felejthetetlen leszek. Ő Augustus Waters.

Legbelül minden lány szeretne egy Augustust. Nem azért, mert (vigyázz, spoiler) meghal. Nem. Hanem mert mindannyian vágyunk egy odaadó, feltétel nélküli szeretetre. Aki pedig ezt megkapja, vigyáz rá, ápolja, és soha el nem ereszti. Mert ez a világ egyik legfelejthetetlenebb dolga.

Szeretve lenni.

Somebody shoot me. Please.

Tévedtem, amikor azt hittem, gyalog-galopp lesz az egész. Hogy az egész egy rózsaszín felhő lesz, ami nagyban hasonlít a mennyországhoz, csak ez a Földön van és szerelemnek hívják. Hogy nem lesz már semmi dolgom, nem fogok félni, nem fogok azon görcsölni, mit lép a másik. Nem kreálok "Mi van, ha..."  kezdetű kérdéseket, ismerem a másikat, bízom benne, ez a bizalom kölcsönös és a vége...mi más? Happy End. De nem csak az eleje. Vagy a vége. Az egész. És akkor hű, de jó lesz! Aha. Persze. 

Most jönnek csak az igazi gondolatok. A megfelelni vágyások. És minden. Az agyam lassan jobban hasonlít egy dzsungelhez, mint egy normális emberi agyhoz. Ez az egész szerelmesdi egy hullámvasút. Élvezem, a fantáziám az egekben, máskor a legelviselhetetlenebb érzés, mert sehol egy biztos pont. És ez nem csak akkor van, ha nem tudom, hogy hogy állok a másikkal. Tetszek-e neki, vagy nem. Mindig. A hangulatom is hullámzik, olyan kiszámíthatatlan vagyok, mint valami trópusi vihar. Valamikor indokolatlanul boldog vagyok, úgy érzem, bármire képes lennék, aztán jön valami apró dolog, és hirtelen lezuhanok. Padlón vagyok. Aztán újra, újra, újra. Teljesen értelmetlen az egész. 

És itt nem arról van szó, hogy rossz az, aki mellett vagyok. Vagy hogy nem vagyunk egymásnak illőek. Egyszerűen csak félek. Félek, hogy nem vagyok elég jó. Hogy egyszer csak unalmas leszek, hogy...nem is tudom. Ez az egész annyira új. És fura. És a legszívesebben átugranám ezt a részt egy olyanra, amikor van önbizalmam és tényleg elhiszem, hogy én vagyok a hercegnő, ő pedig a herceg. És nem érdekel a jövőbeni Happy Ending. Vagy az, ami akkor van, amikor nem most van. Szóval a jövőben. Hanem az, ami itt, ma, pillanatnyilag van. Amikor nem fogok azon görcsölni, hogy mit csináljak. Hogy az vajon mennyire fog neki tetszeni vagy sem. Vagy hogyha ezt és ezt elmondom, akkor mit fog szólni hozzá. Önbizalom kéne. Jó sok. Meg minden más. Miért nem csinálnak ilyen italt? Minden van: fehérje por, csomó antioxidáns lötty, csak éppen az nincs, amire manapság a legtöbben vágynak. Na szép.

Remélem egy nap nem csak mással fogok tudni szerelembe esni, hanem magammal is. 

Részlet egy lélek naplójából

Azzal, hogy a testemet megjavítod, a gondolkodásomat nem fogod. Nem fogod megváltoztatni a hozzáállásomat sem. Pedig először azt kéne és utána a másikat. Úgy érzem, te csak egy lelketlen embert látsz, aki 'számokon lovagol, amit kalóriának és kilónak hívnak'. Ahogy te mondanád. Igen.

Ez orvosolható. Ha a lelkembe néznél először. Ha nem úgy kezelnél, mint aki tud reálisan gondolkodni Erről. Nem, te ehelyett még le is szidsz és többet vársz tőlem a kelleténél. Én nem tudok úgy teljesíteni, mint mások. De ezt te az elejétől tudtad...nem? 

Már két éve ugyanazokat a köröket járjuk. Nem tudom, hogy ez miattad van-e vagy miattam. Nem tudom, én hogyan tudnék változni. Hogy 'normális' legyek. Hogy végre ne kelljen szenvednem. Hogy végre kiszabaduljak abból a kalitkából, melybe az évek során zártak engem az emberek a különböző jelzőikkel. 

Ők építették a kalitkát, nem én. Mégis nekem kell lerombolni. Azt sem tudom, miből vannak a rácsok! Mit használjak hozzá? Talán segíteni kéne! Azt mondtad, te azért vagy mellettem, hogy segíts. De te ehelyett csak nehezíted a dolgomat. 

Próbálkoztam, mint ahogy most is próbálkozok. De hiába! 

Azt mondod, próbáljak segítséget kérni? Hogy beszéljek valakivel erről? Aki meg is ért? Persze. Figyelj csak. A barátnőim két dolgon tudnak gondolkozni: hogy milyen levelet egyenek holnap és hogy mennyit mozogjanak. Te meg azt várod, hogy én menjek szembe velük? Hogy én máshogy gondolkozzam? Nagyszerű. Tudod mit? Legyél a helyemben. Egy betegséggel, amiben nem kapsz segítséget senkitől, a mostani társadalomban tinédzserként. Megvan?

Most kérj tőlem olyanokat, amiket nem tudok teljesíteni. Mert ilyenkor nem a fizikai létem a lényeg, hanem a lelkem.

Tömegsport a nagyszünetben

Megosztom. Mert szerintem tök jó volt, és egyszerűen... ez egy emlék, ami meg kell, hogy maradjon.:D

Péntek. Mindenki totál fáradt, fél a jövő heti vizsgától, már mindenki herótot kap, ha sokan vannak körülötte, csak egy ágyat akar, és hallani sem akar a suliról. Nagyszünet van. Üvölt a sulirádió. Páran vannak a teremben. Egyesek csoportokban beszélgetnek, mások hangosan nevetnek, és van három ember, aki egy műanyag pohárral röplabdázni próbál. Semmi extra. Megszoktuk hogy vannak 'hülyék'. De azt, hogy az egész osztály az, azt nem! :D

Merthogy az történt, hogy a szünet végére az osztályunk minden egyes tanulója a padok között egy nagy körben egy kék, műanyag IKEÁ-s pohárral röplabdázott. Néha odaütődött a lámpáknak, volt olyan, hogy az egyik gyerek lecsapta a padra a poharat, ami olyat koppant, hogy még a másik kerületbe is hallani lehetett. Lehet, hogy a többi osztály be sem mert hozzánk nézni a hangok alapján... de nem ez volt a lényeg! Hanem az, hogy végre, volt egy olyan program, ami feldobta az unalmas pénteket. Egy program, amit az egész osztály élvezett. Nevettünk és észre sem vettük, hogy becsöngettek.

Az egyik lány éppen szervált egy hatalmasat, aminek következtében a plafon olyan mértékben megütődött, hogy hűűha. Már mindenki könnyezett a röhögéstől, amikor meghallottunk egy mély, tiszteletet parancsoló hangot. A fizika tanárunk hangját. (Istenem, bárki bejöhetett volna helyette megnézni, mi ez a zűr...!)

'Az osztály üljön le! És kezdjen el tanulni arra az órára, ami következik!'

'De...Tanár úr...a következő óra...osztályfőnöki...'

'Akkor is van mit tanulni, nem?' És kiment.

Mi meg folytattuk a röhögést.